Néhányuk mindenki szeme láttára történt – azon a rámpán, fényes nappal.
Egy kéz elengedett.
Egy gyermeket elrántottak.
Egy család másodpercek alatt szétválasztották, anélkül, hogy tudták volna, hogy ez az utolsó érintés, az utolsó pillantás, az utolsó búcsú.
A kegyetlenség nem csak a gyilkolásban rejlett.
Hanem a hazugságban is.
A hamis nyugalomban.
Az, ahogy a hétköznapi pillanatok egy élet utolsó pillanataivá váltak.
A rámpa emlékeztet bennünket arra, hogy a népirtás nem a halállal kezdődik – akkor kezdődik, amikor az embereket számokká redukálják, és egy kézmozdulattal hoznak döntéseket róluk.
Így nem statisztikaként emlékszünk rájuk, hanem anyákként, apákként, gyermekekként… olyan emberi lényekként, akiknek le kellett volna szállniuk arról a vonatról az életbe, nem a történelembe.
