— Hatodik hónap, — válaszolta Vera, miközben igyekezett nem mutatni, mennyire húzódik a dereka. — Haza tudok menni.
Az orvos sóhajtott, jegyzetelt valamit a kartonra, majd intett a betegszállítónak. Verát megkérték, várjon a folyosón. Leült egy műanyag székre, mindkét tenyerét a hasára tette. A baba megrúgta, mintha azt kérdezné: Anya, minden rendben? Vera halkan válaszolt magának: igen, rendben lesz, megoldjuk.
Negyven perc múlva az orvos kijött.
— Kihűlés, kimerültség, súlyos kiszáradás. Az ujjai megfagytak, de nincs szövetelhalás. Túléli. Bent tartjuk.
Vera becsukta a szemét. A „túléli” szó úgy hatott, mint egy engedély arra, hogy végre levegőt vegyen. Felállt, megköszönte, majd kilépett az éjszakába. A hóvihar elcsendesedett, az út jéghártyaként csillogott. Lassan vezetett, az egész testét elárasztotta a fáradtság.
Otthon — egy bérelt egyszobás lakásban — sokáig nem jött álom a szemére. Egyetlen gondolat körözött a fejében: mi lett volna, ha nem áll meg? Másnap műszakba ment, aztán újra a sürgősségire. A saját pénzén vett húslevest, zoknit, olcsó kesztyűt. A nővér meglepetten nézett rá, de átvette a csomagot.
A férfi a harmadik napon magához tért. Nehezen beszélt, rekedt hangon. A nevét nem tudta megmondani.
— Semmire… nem emlékszem, — mondta, miközben a plafont bámulta.
Vera két naponta bejárt hozzá. Néha csak ült mellette. Néha mesélt neki az utakról, az utasokról, arról, hogyan mozog a baba. A férfi figyelmesen hallgatta, mintha Vera szavai lennének az egyetlen kapaszkodók ebben az idegen világban.
Egy hét múlva áthelyezték a közös kórterembe. Az orvos félrehívta Verát.
— A memória visszatérhet. De lehet, hogy soha nem. Viszont küzd. Köszönjük magának.
Vera elmosolyodott, majd elment. A pénze vészesen fogyott. A taxizás alig hozott valamit, a hasa nőtt, a háta fájt. Egyik nap a diszpécser megjegyezte:
— Vera, már pihenned kellene.
Bólintott — és mégis kiment dolgozni.
Két hét múlva a férfit kiengedték. Iratokat nem találtak, így egy átmeneti szállóra vitték. Vera egy csomaggal ment oda — meleg pulóver, termosz. A férfi a bejáratnál állt, frissen nyírva, tiszta kabátban.
— Köszönöm, — mondta, és először mosolygott rá. A mosoly furcsán ismerős volt, mintha egy másik életből maradt volna itt.
— Vigyázzon magára, — felelte Vera. — És… sok szerencsét.
Eltelt egy hónap. Vera számolta a napokat a szülési szabadságig. Egy reggel, amikor épp a cipőfűzőjét kötötte, egy autó gördült be az udvarba. Nem egyszerű kocsi volt — hosszú, fekete, szinte hangtalan. Pont a ház előtt állt meg.
Vera megdermedt. Az ajtó kinyílt. Egy férfi szállt ki sötét kabátban. Egy pillanatig nem ismerte fel. Aztán — a szeméről igen.
— Jó napot, Vera, — mondta. A hangja nyugodt, határozott volt, nyoma sem maradt a korábbi rekedtségnek. — Beszélhetnénk?
Szóhoz sem jutott.
— Maga… emlékszik?
— Most már igen. Nem egyszerre. De eléggé.
Felmentek hozzá. A férfi óvatosan ült le, mintha attól tartana, túl sok helyet foglal.
— A nevem Ádám, — mondta. — Egy építőipari cég tulajdonosa vagyok. Voltam. Kiraboltak, kidobtak az országúton. Kihűlés, ütés — a memória eltűnt. Egy hónapig kerestek. A családom. Az üzlettársaim. Aztán a kamerafelvételek alapján jutottak el magához. A taxis rendszám…
Vera leült vele szemben. Belül minden remegett.
— Nem köszönetet mondani jöttem, — folytatta a férfi. — Az kevés lenne. Azért jöttem, hogy rendezzem az adósságomat.
Elővett egy dossziét. Benne egy szerződés.
— Egy lakás. Ebben a házban. A maga nevére írva. Feltételek nélkül.
Vera elsápadt.
— Nem… ezt nem fogadhatom el.
— De igen, — mondta csendesen Ádám. — Maga megmentette az életemet. Akkor, amikor semmit nem tudtam adni cserébe. És megtanított arra, hogy mit jelent embernek maradni.
Vera lehajtotta a fejét. A könnyei a papírra hullottak.
— Kényelmetlenül érzem magam…
— Én nem, — felelte ő. — És még valami. Tudom, hogy egyedül van. Ha segítség kell — orvos, babakocsi, munka a szülés után — nem kötelező, de örülnék, ha elfogadná.
Vera sokáig hallgatott. Aztán a hasára tette a kezét.
— Elfogadom. De csak azért, mert a gyermekemnek otthonra van szüksége.
Ádám bólintott.
— Ez a legjobb ok.
Egy hét múlva Vera költözött. A lakás világos volt, meleg. Este az ablaknál állt, és nézte, ahogy ugyanaz az autó újra begördül az udvarba — már nem csodaként, hanem az élet részeként.
A baba megmozdult.
— Látod, — suttogta Vera. — A világ kegyetlen tud lenni. De néha visszaadja a jót.
És hosszú idő óta először félelem nélkül aludt el.
