Jean Reno is az ő hangján szólalt meg. De Szilágyi Tibor ezerszer többet adott a közönségnek, a honi kulturális életnek, mint egy összetéveszthetetlen, érces orgánum. Felejthetetlen alakítások és bölcs életfilozófia jellemezte az életútját. Egyszer azt mondta, hogy az ő korosztálya valósággal szerelmes volt a színjátszásba, a színházba. S tulajdonképpen az egész élete erről szólt. Nemcsak tehetségével és hihetetlen munkabírásával, de a magánéletével is példát mutatott ebben a felszínes, felgyorsult, zaklatott, sokszor értékeit vesztett világban. Anna, a másik fele, élete párja évtizedeken át fogta a kezét – átvitt értelemben és szó szerint is. Most nemcsak az özvegy siratja a Kossuth-díjas színészt, hanem egy egész ország.
Franciska, az unokája Bogyónak becézte. Erről néhány évvel ezelőtt azt mondta: „ A fogadott lányom, Orsi kislányának csak bohócként emlegettem magam, ám ő akkoriban még nem nagyon tudott beszélni, így aztán Franciskánál a bohócból Bogyó lettem. Úgyhogy ő így szólít. Fantasztikus, tüneményes kislány…”
Ez a gyönyörű gyermek bearanyozta a már szépkorú színész életét. Saját utódja nem született, de Orsit, a felesége lányát sajátjaként szerette, Franciskáért pedig úgy rajongott, mintha vér szerint unokája lenne. Talán ez volt a leggyönyörűségesebb szerep a számára, amit az élet nevű színmű írója rá szabhatott. Igaz, akkorra már megszámlálhatatlan felejthetetlen alakításon volt túl. Játszott Shakespeare-t, Schillert, komoly, fajsúlyos karaktereket alakított, de láthatta őt a közönség Sátori főhadnagyként a Kántor című sorozatban és Osziként a szeretni való Üvegtigrisben.
Szilágyi Tibor a mi gyakran látott, hétköznapi hősünk volt.
– Barátokként gondoltunk egymásra, nem csak kollégaként. Kölcsönösen tiszteltük a másikat, adtunk és kaptunk egymástól. Tibor afféle közösségformáló ember volt, akire illett odafigyelni, és akinek jó volt a társaságában lenni – emlékezett barátjára és színésztársára Koltai Róbert.
– Az olykor szigorú külső egy rendkívül humoros, öniróniával megáldott belsőt takart. Hihetetlenül szórta a poénokat, és emellett elképesztő munkakedvvel, energiával dolgozott. Fantasztikus színész volt, akinek a kisujjában volt a szakma. De én ismertem a másik oldalát is. A szenvedélyes, sőt, játékszenvedélyes Szilágyi Tibort. Emlékszem, Veszprémben játszottunk, és a próbák alatt többször is autóba ültünk, aztán meg sem álltunk az egyik székesfehérvári kaszinóig. Akadtak olyan napok, amikor ezt az utat többször is megettük. Szinte hívott, csábított, vonzott minket a játékszenvedély, és persze rendszerint vesztettünk. De soha nem adtuk fel.
Még akkor sem, ha az volt a szállóigénk, hogy bizony hamar le lehet égni… Itt van előttem az a nap is, amikor egy tavaszi napon megbeszéltük, hogy reggel fél kilenckor találkozunk Budán, az egyik Duna-parti kaszinóban. Pontosan érkeztem, de hiába vártam a kapuban, Tibi sehol nem volt. Aztán bementem, és szembejött velem a felesége. Kérdeztem tőle, hol a barátom? Ő meg csak intett a fejével, hogy ott, hátul. Nos, ez a csodálatos művészember magába roskadva ücsörgött az egyik asztalnál, mert mire odaértem a kaszinóhoz, ő már minden pénzét elveszítette. Fájdalmas érzés, hogy már nincs közöttünk, de tudom, hogy az utóbbi időben már nem volt jól…
A pályája kezdetén Gálvölgyi János szinte egyszerre szerződött a Thália Színházba Szilágyi Tiborral.
– Valóban együtt kerültünk a Tháliához, így aztán sok közös emlék fűz össze bennünket. Remek színész volt, akit a Teremtő sajátos humorral ajándékozott meg. Nekem megadatott, hogy nemcsak együtt játszhattam vele, de ő rendezte a Játékszín egyik darabját, amelyben szerepelhettem. És milyen más egy olyan rendezővel dolgozni, aki maga is színész! Olykor beszélgettünk a színházon kívül is, legutóbb például ő hívott fel és gratulált valamiért. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor beszélhetek vele. Szokták mondani bizonyos emberekről, hogy a haláluk pótolhatatlan veszteséget jelent. Nos, Szilágyi Tiborra ez valóban igaz. Ő még a régi, legendás színésznemzedéket képviselte. Sajnos, egyre kevesebben vannak – mondta lapunknak Gálvölgyi János.
Szilágyi Tibort sármja, férfias megjelenése, érces hangja és színészi tehetsége tette korszakos egyéniséggé. Kisgyerek volt, amikor szülei elváltak és 13 esztendős, amikor az édesanyja a Gellért fürdőben bemutatta őt az édesapjának. Később a sikertelen felvételi vizsga (a színművészetire jelentkezett) után segédmunkásként dolgozott a Magyar Optikai Művekben, négyforintos órabérérért. Az udvart söprögette, s közben magában verseket mondott. Aztán amikor felvették a színművészetire, olyan osztálytársak mellé került, mint Kozák András, Almási Éva, Juhász Jácint vagy Csomós Mari. Játszott Veszprémben, Sopronban, a Tháliában, a Vígszínházban, az Újszínházban.
Felesége, Sátori Anna ügyvéd, akit péntek dél körül hívtunk, s megrendülten csak annyit mondott a telefonba:
– Meghalt ez a drága ember. Most képtelen vagyok bármit mondani…
Harsányi Gábornak is megadatott, hogy együtt játszhatott az elhunyt művésszel.
– Együtt jártunk a színművészetire, pedig ő idősebb volt nálam. Együtt készültünk a vizsgákra és együtt álmodtunk főszerepekről. Aztán ez mindkettőnknek megadatott később. Zseniális művész volt, sajátos életfilozófiával, mert ahányszor találkoztunk mindig elmondta, hogy a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a harmónia és a bizakodás szükséges a hosszú, boldog élethez. És ő valóban így élt és így gondolkodott. Soha nem felejtem el, amikor a 70-es években vettem egy Fiat 500-as kisautót, és vidékre kellett mennem, őt kértem meg, hogy üljön a volán mögé, mert nekem még friss volt a jogsim. Nevetett, és boldogan indultunk útnak. Hosszú közös út van mögöttünk, és most szomorúan csak annyit tudok mondani: olykor jó volt veled, melletted lenni, Tibor! – nyilatkozta elcsukló hangon lapunknak Harsányi Gábor.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas Szilágyi Tibor augusztus 28-án lett volna 84 esztendős.
